A fekete és a fehér nyuszi

Ez a vers olvasható ebben a könyvben:
K. László Szilvia : Egérmese és más verses mesék állatokról

Volt egyszer egy kerek erdő,
erdő mélyén csodát rejtő,
száznál is több nyuszilak.
Itt éltek a hosszú fülű,
piros szemű, fehér szőrű
nagy nyuszik és nyúlfiak.

Volt közöttük duci nyuszi,
sovány nyuszi, szép nyuszi,
akadt néhány csúnyácska is,
volt okos, meg oktondi.
Lakott itt sok vidám nyuszi,
barátságos, eleven,
de olyan is, aki fülét
lógatta csak csendesen.
Élt közöttük nem is kevés
becsületes, jó nyuszi,
ám valljuk be, akadt egy pár
alamuszi kis nyuszi!

Volt egyszer egy másik erdő,
erdő mélyén csodát rejtő
száznál is több nyuszilak.
Itt éltek a hosszú fülű,
piros szemű, sötét szőrű
nagy nyuszik, és nyúlfiak.

Volt közöttük duci nyuszi,
sovány nyuszi, szép nyuszi,
akadt néhány csúnyácska is,
volt okos, meg oktondi.
Lakott itt sok vidám nyuszi,
barátságos, eleven,
de olyan is, aki fülét
lógatta csak csendesen.
Élt közöttük nem is kevés
becsületes, jó nyuszi,
ám valljuk be, akadt egy pár
alamuszi kis nyuszi!

Egy szép nap a nagy erdőben
(képzeljétek, mindkettőben!)
felkiáltott egy nyuszi:
- Nem láttam még a világot,
nem ismerek más országot,
ideje hát indulni!
Ne féljetek, visszatérek,
akkor mindent elmesélek,
nem kell értem aggódni!

Keresett a hosszú fülű,
piros szemű, fehér szőrű
nyuszika egy jó utat,
Eközben a hosszú fülű,
piros szemű, sötét szőrű,
választott egy másikat.
Mentek, mentek, mendegéltek,
vándoroltak, fütyörésztek,
három éjjel, három nap.

Ezután, az egyik reggel
(éppen, mikor a Nap felkel),
véget ért az utazás.
Fehér szőrű kis barátunk
csodálkozva állt és bámult
meglepődött, nem vitás!
Körbevette sok-sok nyuszi
(ha nem látja, el sem hiszi),
mert a szőre mindnek más...
Mind fekete, egy sem fehér,
haragjuk az egekig ér,
nem tűrik az idegent!
Reá néznek,
nevetik.
Szólni próbál,
leintik.
Közelebb lép,
kergetik.

Másik vándorunk is reggel
(éppen, mikor a Nap felkel),
zárta le az utazást.
Sötét szőrű kis barátunk
csodálkozva állt és bámult
meglepődött, nem vitás!
Körbevette sok-sok nyuszi
(ha nem látja, el sem hiszi),
mert a szőre mindnek más...
Egy sem sötét, mind hófehér,
haragjuk az egekig ér,
nem tűrik az idegent!
Reá néznek,
nevetik.
Szólni próbál,
leintik.
Közelebb lép,
kergetik.

Búsan indult ezért vissza,
rátalált egy gyalogútra
két magányos nyúlvándor.
Mentek, mentek, mendegéltek,
az út közepére értek,
s megálltak a látványtól.
Topogtak csak az út mellett,
egy fehér, s egy sötét gyermek
megijedtek egymástól.
- Szia! - szólt az egyik végre.
- Szia! - int a másik félve,
s beszélgetni kezdtek ők.
Így történt, hogy hamarosan
ismerkedtek óvatosan
szinte egész délelőtt.
Elindultak barátságban,
előbb egyik,
majd a másik
nyuszigyerek hazájában
megálltak a nép előtt:

- Kedves nyulak, figyeljetek,
hallja minden felnőtt, gyerek!
Túl hamar, ne ítéljetek!
Értse meg most mindenki:
Nem a bunda színe fontos,
lehet fehér, lehet foltos,
fekete vagy szürke pontos,
az számít, ki viseli!

A fuvola és a csillagok

Élt egyszer egy szép királylány,
- nem volt neki párja -
szépségének híre szaladt,
kérők hada várta.
Ám a leány válogatott,
elzavarta mindet
pedig a sok gazdag úrfi
ígért fűt, fát, kincset.
- Nem kell nekem fű és a fa,
nem kell nekem kincs sem -
így szólt a lány, készen állva,
hogy parancsot hintsen.
- Halljátok hát, mit kívánok
bárók és hercegek,
hozzátok a csillagokat, s
nyakláncot fűzzetek! -
El is indult a sok kérő,
kapaszkodtak egyre fel,
ám a fényes csillagokat
nem érhette senki el.
Falu szélén élt egy legény
nem volt neki mása,
szépen szóló fuvolája,
édes-bús nótája.
Egyik este dalba kezdett, s
olyan szépen szólott,
lába elé odafentről
fényes csillag hullott...

Azóta is muzsikálgat
türelmesen, lelkesen, s
csillagszemből készül a lánc
augusztusi esteken.

A halacska meséje

Ez a vers olvasható ebben a könyvben:
K. László Szilvia : Egérmese és más verses mesék állatokról

Egyszer régen, egy picurka ezüstfejű halacska,
tengermélyi sziklazugban derékig áll iszapban.
Sírva nézi csillogóit a vízcserép tükörben,
Nézi, nézi, s bánatában ered, ered a könnye.
- Csúnya vagyok! - szól a kis hal, s nem érti őt a többi,
Hiszen sok hal őt csodálja, ezüstfejét irigyli.
- Álmot láttam - szólal újra. - Aranyfejű halacskát,
gyönyörűen táncoltatta, lebegtette uszonyát.
Ó, de szép volt, milyen csoda! Aranyfényben ragyogott!
Rásütött a reggeli nap, körülötte csillogott.
Nem maradok, útra kelek. Levetem ezüstruhám,
addig úszom a világot, arany legyen a ruhám.
Ezzel szépen búcsút intve el is indul világgá,
úszik, úszik le a mélybe, maga sem tudja, hová.
Amint halad a nagy úton, egy ősz öreg meglepi.
Megállítja, megszólítja, bölcs csillag, egy tengeri:
- Üdvözöllek - szól az öreg - , kicsi, ezüsthalacska!
Tudom jól, hogy mi késztetett eme hosszú utadra.
Fogadd szómat, jó tanácsom, erőm legyen majd veled!
Tengernek hét mélységében az aranyat megleled.
Vedd fel hát, ha megtaláltad, fedd be vele testedet,
ettől kezdve ezüstpénzed aranyszínűvé lehet.
Köszöni a jó tanácsot hálásan kis halacskánk,
s indul nyomban, ám egyszer csak egy apró rák eléáll:
- Szép ezüsthal, gyere, kérlek, elvesztettem labdámat,
segíts nekem megkeresni, s fogadd érte hálámat!
- Mit nekem egy vacak labda, ne zavarj meg utamon!
Fontosabb a feladatom: meglelni az aranyom!
- Megbánhatod - szól utána csendesen a kicsi rák, -
száz aranynál többet érhet melletted egy jó barát!
- Nincs szükségem barátokra, megállok a lábamon,
meglelem a boldogságot, ha aranyam elhozom.
Így válaszol a halacska, s folytatja az utazást,
egész addig, míg valaki megtöri a haladást.
Tengermélyi várát rakja kavicsból a vén polip,
sóhajtozva nyújtóztatja az elfáradt csápjait.
- De jó, hogy jössz! - szól a halhoz. - Segíthetnél énnekem,
ketten gyorsan befejezzük, nem kell már, csak négy elem.
- Ne haragudj, Polip apó, nem érek rá, sietek,
aranyruhát kell találnom, szép hal csak így lehetek!
- Nem tart soká, ígérhetem, semmiről le nem maradsz,
legyünk inkább jó barátok, te is jobban így haladsz.
- Nincs szükségem barátokra, megállok a lábamon,
meglelem a boldogságot, ha aranyom elhozom.
Így válaszol a halacska, s úszik tovább lefele,
közeledik útja vége, a tengernek feneke.
A hatodik mélység előtt ismét várja valaki,
egy tengeri csikó köszön, kalapját megemeli:
- Merre tartasz, ezüstvándor? Kísérhetlek utadon?
Örülök, hogy erre jöttél, majd megesz az unalom!
Fogadj társnak, jó barátnak, légy kenyeres cimborám,
az is lehet, segíthetek valamit az út során.
- Maradj szépen itt, ahol vagy, nem akarok osztozni,
én akarom a szerencsét, én, egyedül megfogni!
Nincs szükségem barátokra, megállok a lábamon,
meglelem a boldogságot, ha aranyam elhozom.
Tovább úszik a halacska, várja őt a hét mélység,
fogadja őt a fenéken az aranyló fényesség.
Ámulattól nyílik szeme, tátva marad a szája,
előtte az aranyszövet, egyedül csak őt várja.
Felöltözik a csillogó, aranyszínű ruhába,
belenéz a víztükörbe, gyönyörködik magába.
Jaj! De most meg mi történik? Segítsen már valaki!
A csodaszép aranyruha fénye kezd most múlani.
A tükörben nincs más egyéb, csak egy ezüst halacska,
aki fejét búsan rázva a könnyeit hullatja.
Szomorúan indul vissza, de a szemét megtörli,
a tengeri csikóhalat e szavakkal köszönti:
- Nem sikerült, miért jöttem, gyere velem, cimborám,
segíts búmat elfeledni, vár minket a palotám!
Kezet fognak, útra kelnek, beszélgetnek, nevetnek,
nemsokára Polip apó háza elé érkeznek.
- Igazad volt, drága öreg, lásd, megbántam bűnömet,
igyekszem most jóvá tenni, segítenék, ha lehet...
így szól a hal, s int a polip: - El is kél a segítség,
nem bírom a nehéz munkát, gyengít már az öregség.
Ezüsthalunk sürög-forog, elkészül a kavicsvár,
a jól végzett munka után mind a három továbbáll.
Együtt úszik, együtt ballag kis hal, csikó, vén polip,
s hamarosan aprócska rák kunyhójához érkezik.
- Szervusz, kis rák, visszajöttem, hibáztam, már belátom,
nem fontos az aranyruha! Kérlek, légy a barátom!
Négyen folytatják az utat, vidám már a halacska,
feledi az aranyruhát, többé már nem siratja.
Így érnek a palotához, hullámzik a víztükör,
s egyszeriben minden vízcsepp aranyfényben tündököl.
Örömkönnye hull a földre, s nézi magát kacagva...
A tükörből ki mosolyog? Ő, az aranyhalacska!

A kis Lajhár Alajos

Lajháréknál nagy az öröm
született egy aranyos,
igen bájos,
igen ügyes,
igen jámbor,
igen eszes,
gyönyörű szép lajhárbaba:
a kis Lajhár Alajos.

Ám, hogy telnek napok, hetek
jön a gond is, rengeteg,
olyan sírós,
hangja éles,
túl mozgékony,
néha rémes!
Súgnak-búgnak a rokonok:
jaj, de furcsa egy gyerek!

Sóhajtoznak a lajhárok,
nem tetszik már senkinek.
Rendes lajhár:
lusta, lomha,
nem szaladgál
bolond módra!
Kérdezgetik a testvérek:
ő már mindig a mienk?

Visszavinni nem lehet?

Sír az anyja, morog apja
kérik durván, szelíden:
Ülj le kicsit!
Figyelj jobban!
Ne kiabálj
már a boltban!
Legalább néha pihenj,
nyugodj már meg, kicsinyem!

Orvos látja, de hiába
nem segít a pirula.
Telnek napok,
telnek hetek,
nő, csak nő
a lajhárgyerek.
"Rendes lajhár már nem lehet"
suttogják a faluba.

Ám egy napon nagyot fordul
kis lajhárunk élete.
Jön egy cirkusz,
befogadják,
légtornászként
alkalmazzák,
nevét zúgja a közönség,
s egyre nő a sikere!

Büszke már a lajhárcsalád:
Milyen ügyes csemete!
Olyan fürge,
olyan kecses,
csodáljuk,
ez természetes,
lajháréknál ilyen sikert
nem ért még el senki se!

Állati

Kenguru az erszényében
nem a pénzét hordja,
halacska a halpénzével
nem mehet a boltba.
A harcsának van bajusza,
nem pödri, nem vágja,
a kecskének van szakálla,
mégsem borotválja.
A ráknak a tarisznyája
nem rejthet pogácsát,
nem használnak hajszárítót
elektromos ráják.
Hőscincérnél hősebb lehet
valamennyi ember,
de nem árt, ha meg van áldva
birkatürelemmel.

A lusta kiskakas

Egyszer volt egy kiskakas,
piros csőrű, tarajas.
Külsejében éppen olyan,
mint a többi kiskakas.
Mégis furcsa, mégis más volt,
nem olyan, mint társai.
Hajnalkeltő kukurikút
nem tudott ő mondani.

Aggódott az anyukája:
biztos beteg fiacskája.
Dorgálta az apukája:
szégyent hoz rá fiacskája!
Nevetett a Nap, a Hold:
mert a kakas lusta volt.
Délig aludt az ágyában,
nem ébredt fel semmire,
pedig tudta, jó kakasnak
hajnalban kell kelnie.
A Napocska cirógatta,
mégis aludt, mint a bunda.
Anyukája keltegette,
mégis durmolt, mint egy medve.

Egyszer aztán, egy szép napon,
olyasmi történt vele,
amitől a kiskakasnak
megváltozott élete.
Felrepült a szemétdombra,
és ahogy ott kapirgált,
szemétdombnak közepében
ébresztőórát talált.

Megismerte, megszerette
ágya mellé le is tette.
Hogy csörögjön, fel is húzta,
ébresztőre állította.
Örült anyja, örült apja,
nem ismertek a kakasra!
Ettől kezdve fürge volt,
ő keltette a Napot!

A mi kiskutyánk

Van nekünk egy kicsi kutyánk,
Liza névre hallgat ő.
Négy lába van, hosszú füle,
Hosszú farka tekergő.

Hasonlít rá néhány kutya,
Mégis szebb a többinél,
Okosabb és kedvesebb is,
Én már rájöttem, miért.

Akármerre járunk-kelünk,
Van kiskutya, rengeteg,
Ám azokat nem ismerjük,
Liza pedig a mienk!

Amikor anya mos

Amikor anya mos, én is segítek.
Válogatom a ruhákat:
Külön a sárgákat,
Külön a fehéret,
Külön a pirosat,
Külön a sötétet.
Amikor anya főz, én is segítek.
Megtisztítom a zöldséget:
Mosom a krumplit,
Mosom a céklát,
Mosom a retket,
Mosom a répát.

És még csak el sem fáradok közben!

A Nap és a Hold

Óriási pók szövi az éj fekete álmait.
Elrejtette a pirosat, behálózta a fa zöldjét,
s velem kezd most játszani.
Nyekeregve ing a hinta, esti kórus andalít,
mikor fent az egyik csillag, sárga szemét hunyorítva
egyenesen rámkacsint.
Szemeimre álompor hull, és a csillag már mesél.
Hallgatják a szőlőszemek, hallgatják az eltűnt színek,
a hinta is, no meg én.

Réges - régen, nagyon régen, együtt járt a Nap s a Hold.
Jóbarátok voltak ketten, harag köztük sosem volt.
Együtt mentek, vándoroltak hegyen, völgyön, patakon
Játszadoztak, nyargalásztak vidám felhőlovakon.
A világnak egyik felén élt pedig egy varázsló.
Barázdált arc, csúcsos süveg, szobájában: ládikó.
Ládikában, jól bezárva kuporgott a Gonoszság,
Szabadulás órájára régóta hiába várt.
Egyszer, mikor a varázsló igaz álmát aludta,
Nap és a Hold felfedezte, mily különös ládika!
Óvatosan körbejárták, kopogtatták, megfogták,
Aztán merész mozdulattal a lakatot nyitották. Felébredt a nagy varázsló, szomorúan pislogott,
Forgatta a szép cirádás, immár üres ládikót.
- Mit tettetek, oktalanok?! Nincs már többé igazság,
minden zeget-zugot elönt, eláraszt a Gonoszság!
- Jóvá tesszük a hibánkat, - szepegett a Nap s a Hold. -
megkeresünk minden Rosszat, megtöltjük a ládikót.
- Jól van, - szólt a nagy Varázsló. - Tegyétek, mit tenni kell!
- Tiéd a fény. - szólt a Naphoz. - Hajnaltól majd te ügyelj!
- Te vigyázd az éjszakákat, ezüstszínű, kedves Hold,
magány ellen adok melléd sok csillagot, csillogót.

Azóta van, hogy az égen egymást váltja Nap s a Hold.
Így őrzik a nagyvilágot, elcsípik a Gonoszságot,
s remélik, hogy előbb-utóbb megtöltik a ládikót...

Itt fejezte be a csillag, vagy már előbb? Nem tudom.
Kinyitottam a szememet, körbenéztem, merre vagyok,
lehet, hogy még álmodom?
Mozdulatlan áll a hinta, szúnyog döng a fülemen,
fent az égen ezer csillag öleli a kerek Holdat,
s mosolyognak kedvesen.

A tétova törpe

Ez a vers olvasható ebben a könyvben:
K. László Szilvia : Egérmese és más verses mesék állatokról

Egyszer volt egy törpike,
de milyen tétova!
Egyik nap IDE tett valamit,
Másnap visszatette ODA.
El akart indulni,
De igencsak gondban volt,
Mert ide nézett, oda nézett,
erre lépett, arra lépett,
egy helyben toporgott.

Ekkor jött a déli szél:
"ez a törpe mit henyél? Ide néz, meg oda néz,
Erre lép, meg arra lép,
Csak egy helyben toporog,
Fújok rá egy jó nagyot!"

Így is tett a déli szél,
Már a törpe nem henyél,
Szellő szárnyán messze száll,
Üveghegyig meg sem áll.

Ott él most a törpike,
már nem tétova!
Azóta mesékben szerepel,
mióta új lett az otthona.
Esténként elindul,
és vidáman integet, mert itt is hívják, ott is hívják,
- kérlek, gyere újra! - mondják,
várják a gyerekek.

A varázsló

A szekrényem tetején lakik egy varázsló.
Ő tanít engem a lényeges dolgokra.
Tudom már, hogy ki beszél igazat,
és ki az, aki a valótlant mondja.
És, hogy nagyon sok a felnőtt hazudozó.

Mindig csak azt hallom, hogy Nekik fogadjak szót!
Nekik, akik hiszik, mindent jobban tudnak...
Azt mondják rendes emberré váltak,
pedig... vagy épp azért? Ó, mennyi pofont kaptak!
Persze, a szobában nem látnak varázslót.

Nem csoda, az öreget nem látja akárki!
Csak az látja, akiben bölcs kisgyermek lakik.
Az ilyesmihez különös szem kell,
akik látják őt, különös valakik.
Nem csak nézni kell, megtanulni látni!
Melyik felnőtt tudja? Nem sokan, de vannak.
Ha jól körülnézek, meg fogom találni.
A többiek meg? Talán békén hagynak.

Az alma

Volt egyszer egy almafa
almafának ághegyén
piros alma üldögélt
sej-haj, üldögélt.
Ő maradt csak, egymaga.

Jött a nagy szél sereggel,
dérrel-dúrral, mogorván
cibálta az almafát
híj-húj, az almafát.
Az alma mégsem esett le.

Ült csak ült csak üldögélt
almánk a fa ághegyén
sej-haj, üldögélt,
dühös szélen nevetgélt.

Jöttek gonosz varázslók,
kuruzslók és vén banyák
bűvölték az almafát
hókusz-pók, az almafát.
De nem leltek varázsszót.

Ült csak ült csak üldögélt
almánk a fa ághegyén
sej-haj, üldögélt,
a banyákon nevetgélt.

Arra jött egy kicsi lány.
Felnyújtotta két kezét,
kérése az égig ért,
piros almáig felért:
"kérem almád, almafám!"

Képzeljétek, mi történt!

Bizony, már nem üldögélt
almánk, a fa ághegyén,
sej-haj, leesett,
a kislányra nevetett,
a mesének vége lett.

A zebracsikó

Ez a vers olvasható ebben a könyvben:
K. László Szilvia : Egérmese és más verses mesék állatokról

Élt egyszer egy zebracsikó,
mesebeli réteken.
Barna-fehér csíkot hordott
hétfőn, szerdán, pénteken.
Igen ám, de kedd, csütörtök,
szombat és vasárnap is,
szabadnapos volt a zebra,
levetette csíkjait.
Ám ki hinné? Ha csak én nem!
Rendetlen kis zebra volt,
Szanaszéjjel szórta mindig
valahány csíkja csak volt!
Egyiket a földre dobta,
másikat az ágy alá,
harmadikat fel az égre,
Holdanyó lába alá.
Reggel aztán kereshette,
ide-oda szaladgált...
nyelve lógott, mire aztán
minden csíkot megtalált.
Eltelt egy hét,
eltelt két hét,
harmadik hét,
negyedik,
Az is lehet (de nem biztos),
eltelt az ötödik is.
Csütörtök volt, jól emlékszem,
másnap péntek, biztosan
- figyelnem kell, úgy mondjam el,
épp ahogy volt, pontosan -
Tehát aznap, kora reggel,
egy bizonyos pénteken,
kicsi zebránk gondolkodva
ballagott a réteken.
Megtorpant, majd felkiáltott:
- Hopp! Tudom már, mit tegyek.
Búcsút intek csíkjaimnak,
mától fogva ló leszek!
Eddig tartott történetem.
Tovább mi lett, nem tudni...
Vajon jól döntött a zebra?
Okos volt vagy oktondi?

Bárányhimlő-űző versike

- Én vagyok itt! - mondta intőn
Egyik nap a bárányhimlőm.
- Bee! - szóltam vissza neki,
ám úgy látszik, nem szereti.
Mérges lett rám, úgy megorrolt,
rámszórt két zsák viszketőport.
Tűrtem, tűrtem, alig álltam,
aztán megvontam a vállam.
Nem figyeltem, bármit akart,
ezt megunta, s messze szaladt.
Bizony, úgy elbántam vele,
Nem is jön már közelembe!

Barátság

Csillogó fények
úsznak a Dunán
és glória van a lámpa körül.
Érdekes, tegnap még
nem vettem észre,
ma meg a metró is velem örül.
Kibékültem a Mónikával
pedig már azt hittem örök harag
nem volt párom a játszótéren
és direkt a Krisztivel hátra maradt.
De tesin már tudtam, hogy nem haragszik,
mert nem dobott ki a kidobósnál.
Ilyen nap legyen sok, azt szeretném,
A rosszakat inkább csak átaludnám.

Buborék

Buborék,
Buborék,
Szappanbuborék,
Benne ül egy
Babaarcú
Buborékvitéz.

Buborék,
Buborék,
Buborékvitéz,
Merre sodor
Barátom e
Szappanbuborék?

Libegő,
Lebegő,
Buborékhajó,
Sárgafényű
Lámpacsillám
Lágyan lobogó.

Libegő,
Lebegő,
Lágyan lobogó,
Elpattan a
Sárgafényű
Buborékhajó.

Csak egy régi írógép volt

Csak egy régi írógép volt.
Ott porosodott a padláson.
Felmentem hozzá, ő meghallgatott,
mellette ettem meg a fél kiflimet.
Apa kidobta az írógépet.
Azóta nem szeretem a kiflit.

Dühös vagyok

Nem értem a felnőtteket.
Azt hiszik, hogy minden gyerek
egyfolytában elégedett,
s dühös, csak egy felnőtt lehet.

Pedig van, hogy apuk, anyuk
leszidnak, bár nincs igazuk.
Megtehetik, ők a nagyok,
s csodálják, hogy dühös vagyok.
Dühös vagyok, dühös vagyok,
igenis, hogy dühös vagyok!

Van úgy, hogy az iskolában
nem sikerül, amit vártam
ezt sem értik meg a nagyok,
s csodálják, hogy dühös vagyok.
Dühös vagyok, dühös vagyok,
igenis, hogy dühös vagyok!

Miért nehéz értenetek?
Azért, mert az ember gyerek,
még nem mindig elégedett,
ezer gondja, baja lehet.

Ne szidjatok, figyeljetek!

Elűzöm én a mérgemet.

Elűzöm én, elkergetem,
messzi földre tessékelem!

Egérmese

Ez a vers olvasható ebben a könyvben:
K. László Szilvia : Egérmese és más verses mesék állatokról

Egyszer volt, hol nem volt,
Dunánál is messzebb volt,
Tiszánál is messzebb volt,
bizony, nagyon régen volt.
Az egerek országában
Úgy tartják, hogy igaz volt.

Egérárok egérnépe nyugalomban éldegélt,
akadt bőven ennivaló, csend honolt és békesség.
Ám egy napon szörnyű dolog történt meg az árokban!
Korán reggel arra keltek, baj történt a városban.
Házak dőltek, fák ropogtak, hullottak az egerek,
visítozva menekültek felnőttek és gyerekek.
- Mi történik? - kérdezgették félénken az egerek.
- Földrengés van? Vihar pusztít? Ránk törtek a szellemek?
Összegyűltek sietve a fő-fő tudós egerek,
találják meg mihamarabb, hogy ez a baj mi lehet!
Méricskéltek, számolgattak, figyelték a terepet,
végül aztán megszületett kérdésre a felelet:
- Nem földrengés, nem tornádó. Nem csalás, nem ámítás,
bizony, ez egy veszedelmes, hórihorgas óriás.
Lett erre nagy riadalom, lótás-futás, cincogás!
Amerre az óriás járt, követte a pusztulás.
Összegyűltek sietve a fő-fő tudós egerek,
Találják ki mihamarabb, a megoldás mi lehet!
Összeültek, tanakodtak, figyelték a terepet,
végül aztán megszületett kérdésre a felelet:
- Mivel ez egy veszedelmes, hórihorgas óriás,
fogjunk össze, pusztítsuk el! Ez megoldás. Semmi más.
Másnap reggel összegyűltek a legbátrabb egerek,
harciasan megindultak, ropogtak a fegyverek.
Igen ám, de az ellenség hórihorgas óriás!
Ásítozva lesöpörte, lerázta a támadást.
Sírtak-ríttak az egerek, remegtek a gyerekek,
mi lesz velük, az óriás lassan mindent betemet!
Eközben egy pöttöm egér (legkisebb az árokban),
kiosont a hátsó kapun, s elindult a városban.
Nem búcsúzott el senkitől. Zsákot vett a hátára,
megkereste az óriást, s felmászott a lábára.
Három napon, három éjen kapaszkodott egyre fel,
néha bizony meg is csúszott, de csak ment, a hegyre fel.
Mikor aztán kimerülten feljutott a vállára,
kényelmesen benézhetett az óriás szájába.
Összeszedte bátorságát, elővette mosolyát,
illendően nagyot köszönt: - szép jó reggelt, óriás!
Csodálkozva nézett vissza a hatalmas szörnyeteg,
hunyorogva vizsgálgatta a csepp gyerekegeret.
- Miért vagy rossz? - szólt a kicsi. - Miért bántod népemet?
Jó neked, hogy elpusztulnak az ártatlan egerek?
Lábad nyomán házak dőlnek, hervadnak a virágok,
egykettőre tönkreteszed, kiirtod a világot!
- Ne haragudj, kicsi egér! - döbbent meg az óriás.
- Bármit tettem, nem akartam! Véletlen volt, semmi más.
Óriások földjén élek, Bumfóka az én nevem,
gyerek vagyok, hiszen látod, égig sem ér a fejem.
Elkószáltam szüleimtől, így kerültem hozzátok,
s a magasból nem láthattam a kis egérvilágot!
Szánom-bánom, amit tettem, bocsássál meg mindenért,
hazamegyek enyéimhez. Isten veled, kisegér!
Ezzel lassan, óvatosan, kerülve minden lakást,
Visszament a hazájába Bumfóka, az óriás.

Egyszer volt, hol nem volt,
Bizony nagyon régen volt.
Az egerek országában
úgy tartják, hogy igaz volt.

Erdei igazság

Ez a vers olvasható ebben a könyvben:
K. László Szilvia : Egérmese és más verses mesék állatokról

Volt egyszer egy kerek erdő,
s volt benne egy rókavár.
Benne lakott anya, apa,
rókafiú, rókalány.

Történt egyszer, egy szép napon,
üres volt a rókavár.
Vadászni ment anya, apa,
rókafiú, rókalány.

Mentek, mentek, mendegéltek,
beértek a faluba.
Kövér tyúkok, kakas, liba,
finom rókavacsora.

Tele hassal ballag haza
a vidám rókacsalád.
Rókaanya, rókaapa,
rókafiú, rókalány.

Házuk előtt megtorpannak.
Nem üres a rókavár!
Míg vadásztak, beköltözött
egy népes ordascsalád.

Vitatkoztak, veszekedtek,
megegyezni nem tudtak,
végül rókáék sebesen
bölcs bagolyért futottak.

Jöjjön gyorsan, nézze csak meg,
mekkora a pimaszság!
Döntse el az erdő bölcse,
kinél van az igazság!

Jött is már a tudós madár,
egy darabig hümmögött,
aztán körbenézett rajtuk,
és elmondta, hogy döntött.

- Úgy gondolom - szólt a bagoly -
döntsenek a csillagok!
Barátságos, sárga fényük
minden este itt ragyog!

Ők tudják az igazságot,
nem szeretik, aki csal,
Kérdezzük meg, vajon kinek
füle mögött van a vaj?

Megijedt most farkas apó.
- Várj egy percet, barátom!
Most látom csak, nem itt lakunk,
eltévedtünk, sajnálom!
Összepakolt ordas farkas,
kézen fogta családját,
megfordult, és szélsebesen
elhordta az irháját.

Így történt, hogy újra nyugodt,
békés lett a rókavár,
Benne lakott anya, apa,
rókafiú, rókalány.

Erdő mélyén csodakő

Tréfás kedvű Csóka Csibi
a híreket hozza-viszi.
Egyetlen kis gond akad,
Nem mindig mond igazat.

Erdő fölött repül éppen,
amikor is a sötétben
megcsillan lent valami.
Kíváncsi rá, megnézi.

Csak egy kerek, lapos kavics.
Nem arany, és nem ezüst kincs...
Oldalról kis fényt kapott,
biztos attól csillogott.

No de Csibi tréfás csóka.
Mit is tegyen, kigondolja:
"varázskő is lehetne..."
Viszi a hírt sietve.

Nyuszik ülnek egy bokorba,
mellettük száll le a csóka:
- erdő mélyén furcsa kő,
varázserővel bír ő.

Ezt a követ találjátok,
ősi bátorság száll rátok.
Siessetek hát oda,
rátok vár csak a csoda!

Tanakodnak most a nyuszik,
szerencséjük alig hiszik.
Erdő mélyre sietnek.
Végre bátrak lehetnek!

Továbbrepül most a csóka,
meglátja, hogy jön a róka:
- menj csak pajtás, sietve
rád talál a szerencse!

Erdő mélyén van egy nagy kő,
ősi varázserőt rejtő.
Aki előbb megleli,
birtokába veheti.

Erős leszel, ha tiéd lesz,
nem ismersz majd gyengeséget!
Minden izmod kettőzöd,
a medvét is legyőzöd.

Szalad máris a vén róka
- nagy szerencse - így gondolja. -
Megtalálom a követ,
lesz is erőm, rengeteg!

A csóka most tovább repül,
útjába a farkas kerül:
- szervusz, farkas, figyelj rám,
szedd a lábad szaporán!

Erdő mélyén csodakő van.
Könnyen elfér a markodban.
Ha elsőként érinted,
hatalom lesz a tied!

A farkas sem késlekedik,
máris nekiiramodik:
- enyém lesz a csodakő,
tisztelni fog az erdő.

A csóka már száll is tovább,
megpillantja medve komát:
- képzeld medve, mit láttam,
csodás kincset találtam.

Erdőnk rejt egy varázskövet,
szerencséd lesz, hogyha sietsz.
Aki előbb megfogja,
nem lesz többé ostoba.

- Nem lenne rossz sokat tudni,
minden tudást birtokolni!
Megyek is, egy pillanat...-
Már a medve is szalad.

Csóka Csibi addig repül
útjába egy vadász kerül:
- Éppen téged kereslek,
szerencséssé tehetlek.

Minden dolgod tedd most félre,
menj az erdő közepébe!
Ott lapul egy csodakő,
bizony, alig hihető!

Arany, ezüst dől belőle,
káprázott a szemem tőle.
Csak a kezedbe veszed,
s számolod a pénzedet.

- Ez aztán hír a javából,
megtalálom, legyen bárhol!
Gazdag ember lehetek,
az erdőbe sietek.

Szalad ő is, mint a többi,
de a célba nem ér senki,
hiába is sietnek,
csodakőre nem lelnek.

Tanakodnak egy darabig,
álldogálnak pirkadatig.
Ám a követ nem lelik,
hazakullog mindegyik.

A mesének itt a vége,
bent az erdő közepébe'
nyuszi, vadász megtanulja.
Csóka Csibi tréfás csóka.

Félcipő

Volt egyszer egy fél pár cipő
Párját árván siratta ő.
"Ó, én szegény fél pár cipő
nincsen párom megfelelő!"
Szekrénymélyről bújt most elő
Szintén árva fél pár cipő.
"Én fél cipő, te fél cipő,
legyünk együtt szép félcipő!"

Így most a két fél pár cipő
gyereklábon viselhető.

Fent az égen pipázik a Nap

Fent az égen pipázik a Nap
pipájára oda-oda
csap.
Pipa füstje szétúszik és
megnő,
lesz belőle sötét felhő
erdő.
Tekeredik-bodorodik
duzzad,
belsejében sötét vihar
szunnyad.
Ha felébred és teljes gőzzel
támad,
hűs zivatar locsolja a
fákat.
Csapot-papot-pipát hagy a
Nap,
elbújik,
és otthon is marad.

Gergely-járás (Iskolába hívogató)

Gyere velünk iskolába,
hívogat a szó,
elmondjuk, hogy nagynak lenni
miért olyan jó.

Az ABC, sok-sok betű
barátod lesz majd,
csupa csudás és izgalmas
mesét mondanak.

A számok is sorba állnak,
beszélnek veled,
mikor lesz több, mikor kevés
megsúgják neked.

Mosolygósak a tanítók,
és elhiheted,
mint egy okos, nagy gyerekkel
úgy bánnak veled.

Nemsokára írni is tudsz,
számolsz egyedül,
büszke lesz rád anyu, apu,
mindenki örül.

Gyere velünk iskolába,
hívogat a szó,
hisz tudod már, nagynak lenni
bizony nagyon jó!

Gyümölcsöstál

Ez a vers olvasható ebben a könyvben:
K. László Szilvia : Egérmese és más verses mesék állatokról

Régen történt ez az eset,
egy nyáron vagy tavaszon,
én egy sárga sütőtöktől
hallottam a piacon.
Neki meg egy madár súgta,
talán fecske, úgy hiszem,
meghallotta, hogy a magok
dalolják a réteken.
Én csak neked adom tovább,
rajtad kívül senkinek,
azt pedig már te döntöd el,
elhiszed vagy nem hiszed.
Képzeld, volt egy konyhaasztal.
Konyhaasztal, hófehér.
Azon állt egy gyümölcsöstál.
Gyümölcsöstál, öble mély.
Mit rejtett a gyümölcsöstál?
Elsorolom, figyelj csak!
Sárga körtét,
zöldalmát,
rózsaszínű szamócát,
sötétpiros meggyet,
cseresznyét is egyet,
aztán még egy kicsit sárga, kicsit piros,
egyik felén nagyon piros, érett őszibarackot.
Állt tehát a konyhaasztal,
konyhaasztal, hófehér.
Rajta állt a gyümölcsöstál,
gyümölcsöstál, öble mély.
Gyümölcsöstál rejtekében
-így mondta a sütőtök-
unatkozni kezdtek el
a mellőzött gyümölcsök.
Először az alma mondta:
- A királynő én vagyok!
Nézzétek meg, milyen csodás
zöldes fényben ragyogok!
- Ah! - mosolygott gunyorosan
a rózsaszín szamóca -
Ki itt a szebb, ízletesebb,
ostoba, ki nem tudja!
Nálam szebbet, ízesebbet
nem is lehet találni,
a király csak én lehetek,
megmondhatja akárki!
Felbolydult a gyümölcsöstál
mélyén most a sok gyümölcs.
Kiabáltak, veszekedtek,
mindegyik az élre tört.
Ki legyen az első köztük,
ki kapja a koronát?
Melyikük szebb, ízletesebb,
hol terem az igazság?
No de eldőlt hamarosan!
A vitának vége lett.
A konyhába fürgén futott,
beszaladt egy kisgyerek.
Asztalhoz ült, s mit csinált ott?
Úgy-úgy, bizony nekilátott:
Megette a
sárga körtét,
zöldalmát,
rózsaszínű szamócát,
sötétpiros meggyet,
cseresznyét is egyet,
aztán meg a kicsit sárga, kicsit piros,
egyik felén nagyon piros, érett őszibarackot.
Igen, mindent bekapott.
Bizonyára jóllakott.

Ha felnövök

Azt hiszem, ha felnövök
Űrhajós leszek.
Odalentről integetnek
Majd az emberek.

Azt hiszem, ha felnövök
Orvos is leszek.
Rendelőmben meggyógyulnak
Majd az emberek.

Azt hiszem, ha felnövök
Nagy tudós leszek.
Tudásomért csodálhatnak
Majd az emberek.

Azt hiszem, hogy mindenképpen
Jó ember leszek,
Elérem, hogy szeressenek
Majd az emberek.

Halihó, a törpe (Kristóf, Niki meséje)

Kristóf, Niki, figyeljetek,
Elmondok egy történetet!
Ez a mese úgy kezdődik,
Ahogy kezdődnie illik.
Úgy-úgy, bizony: egyszer volt,
egyszer volt, meg hol nem volt.

Volt egyszer egy nagy szakállú,
nagy szakállú, görbe lábú,
görbe lábú kismanó,
úgy hívták, hogy Halihó.
Ez a manó egyet gondolt,
görbe lábán nagyot ugrott,
felpattant a szellőre,
s rácsücsült egy felhőre.
Ott utazott éjjel-nappal,
télen, nyáron és tavasszal,
ősszel is ott utazott,
kiáltozott jó nagyot:
- Halihó, halihó, én vagyok itt, Halihó!

Egyszer aztán, képzeljétek,
felhő széléről lenézett,
s meglátott két gyereket.
Igen-igen, titeket!
Kis fejében egyet gondolt,
felhőről szellőre ugrott,
és itt termett előttem.
(Bizony jól meglepődtem!)
Átadott egy üzenetet,
kért, hogy osszam meg veletek.
Azt üzente, jön még erre,
s ha látjátok felhőn ülve,
kiáltsátok a nevét,
s köszöntsétek, erre kért.
Észre fogjátok majd venni,
könnyen meg lehet ismerni,
ha felhőn ül, s görbe lábú,
ezen kívül nagy szakállú,
ráadásul kismanó,
akkor ő az, Halihó!

Hóembernyi hadsereg

Egyszer régen, nagyon régen
Ezelőtt már sok-sok évvel,
Megérkezett Tél apó,
Szakállából hullt a hó.
Jégcsap lógott minden fáról,
Varjak károgtak az ágról,
Nyuszi, cica meglapult
Zúzmara volt itt az úr.
Hófehér volt nagykabátja,
Jégcsapból állt a szakálla,
Lehelete dermesztő,
Szíve kemény, mint a kő.
Ajaj, bizony rettentő,
Szíve kemény, mint a kő!

Ez a nagy úr tanakodott,
Törte fejét, okoskodott:
"Megesz itt az unalom,
Ezt már mégsem hagyhatom!
Én vagyok a legügyesebb,
Nincsen nálamnál eszesebb,
Nem áll senki felettem,
Uralkodni születtem.
Szükségem van hatalomra,
Nem várok jobb alkalomra
Fegyver van itt rengeteg,
Kell hozzá egy hadsereg!"

Megfújta a trombitáját,
Elővette csatabárdját,
Szépen, lassan körbejárt...
S egy hóember mögé állt.
Ketten jártak most már körbe
Domboldalról hegytetőre
Fújták csak a trombitát...
És még kettő odaállt!
Négyen jártak körbe-körbe,
Domboldalról le a völgybe,
S tíz hóember odaállt,
Aztán ötven odaállt,
Száz hóember odaállt.
Meneteltek, úgy vonultak,
Harci hógolyókat gyúrtak,
Hullámzott a nagy tömeg,
Hóembernyi hadsereg.
Zúzmara úr egyet intett,
S jött a jeges fergeteg!

Lövöldözték a varjakat.
Megdobálták a nyuszikat.
Elkergették a cicát.

Fusson, ki amerre lát!

A csatazaj messzire szállt,
Már a felhők tetején járt,
Hol a Napsugár lakik
-Ott pihen most tavaszig-.
Ám a nagy zajra felriadt,
Megfordult a paplan alatt,
S álmos szemét törölve,
Lepillantott a Földre:
"Hóemberek, mit csináltok?
Nyuszit, cicát mért dobáltok?
Álljon meg csak a menet,
Elveszem a kedvetek!"

Mosolyogva rájuk nézett,
Pillantása tűzben égett,
Ontotta a meleget,
Olvasztotta a jeget.

A hadsereg riadtan állt,
Zúzmara úr vízcseppé vált,
S követték a többiek,
Elolvadt a hadsereg.

Napsugárka egyet fordult,
Lába nyomán meleg tódult.
Tél apót elkergette,
Tavaszt hívott helyette.

Hogy is van ez?

Anyukámnak anyukája,
Énnekem a nagyanyám.
Anyukámnak apukája,
Ő pedig a nagyapám.

Elég furcsa úgy gondolom,
Idő kell, míg megértem.
Anyukám is volt kisbaba?
El sem hiszem egészen.
Apukámnak anyukája,
Nekem ő is nagyanyám.
Apukámnak apukája,
Ő a másik nagyapám.

Elmesélték nagyon sokszor,
Apa is volt kisgyerek.
Ennél furcsább történetet
Én még nem is ismerek!

Anya, apa, mamák, papák!
Mind voltatok gyerekek?
De sajnálom, hogy akkor még
Nem játszhattam veletek!

Gyertek hozzám le a földre,
Gyertek ide közelebb!
Mondjuk azt, hogy együtt vagyunk
Mindannyian gyerekek.

Hol van a szó?

Hol van a szó, amit már kimondtak,
Hol van az álom, a tegnapi mese?
Hol van a sírás, hol van a nevetés,
Hol van a dédi mosolygó szeme?

Nem tűntek el, nem tűnhet el semmi,
Emlékeink nem tudnak elveszni.
Velünk van mind, itt vannak a szavak,
Minden aprócska, futó kis gondolat.

Benne van már, benne minden fában,
Vízcseppeknek minden mondatában.
Szétterül, és elúszik az égen,
Benne van már minden napsütésben.

Ici-pici kiflicsücsök

Ici-pici kiflicsücsök,
Ha nem mész el, melléd ülök.
Melléd ülök, átölellek,
Átölellek, mert szeretlek.

Tizenkettő több, mint három,
Úgyis te leszel a párom!
Ha megnövök megkereslek,
Feleségül el is veszlek.

Kék puding

Kék puding a fejem felett
Talán áfonya?
Azon töröm a fejemet,
Hogy került oda?

Be akartok engem csapni,
Igaz-e, nagyok?
Azt hiszitek, átvághattok,
Mert kicsi vagyok.

Mindenféle csacskasággal
Tömitek fejem
Ahelyett, hogy most az egyszer
Hinnétek nekem.

Láthatjátok, ha felnéztek
Kék puding az ég,
Mikor tudom megkóstolni,
Arra várok rég.

Talán, mire felnőtt leszek
Szárnyam nő nekem,
Megtanulok repülni
És mindet megeszem.

Ki van a telefonban?

Amikor még kicsi voltam,
igen-igen buta voltam.
Beszélni is alig tudtam,
szaladni se nagyon tudtam.
Ráadásul azt gondoltam,
(nem is tudom hogyan mondjam)
kinek hangját hallom, ott van,
benne van a telefonban.

Mama, papa, néni, bácsi,
apa, Kata, Méri, Klári,
hogy a hangjuk tudjon szállni,
mind, mind bele szoktak mászni.
Egy dolog volt magas nekem,
hiába is törtem fejem,
nem sikerült megfejtenem,
hogy férnek el a kis helyen.

Most már persze okos vagyok,
ilyen butát nem gondolok,
annyit mégis elárulok,
néhány dolgot még nem tudok.
Értem én, hogy hangunk rezeg,
fölöttünk meg műhold kereng,
mégsem értem, hogyan lehet
onnan leszedni a jelet.

Nem baj, egyre többet tudok,
hipp-hopp elszállnak a napok,
néhány év, és felnőtt vagyok,
addig mindent megtanulok.

Lali, a lila liba

Lali, a konok liba,
lúdanyó makacs fia
nem álhatta fehér színét
a libanép büszkeségét
egyszer csak lúdtollát fogta
lilára kente és fonta,
így jár ezentúl - mondta.

- Jaj, jaj, kisfiam! - sipog
lúdanyó egyre csak zokog
gácsér úr kergeti,
testvére int neki,
rokona, barátja,
aki csak meglátja
egyre csak neveti, komolyan nem veszi
- Lalika megbuggyant! - mindenki hirdeti.

Anyja csak kesergi,
két szárnyát tördeli,
az apja már veréssel,
mérgesen fenyíti.
Pápaszem tanár lúd
naplóját megnézi
tanítvány fejével
megpróbál beszélni.

Lali, a lila liba,
lúdanyó konok fia
nem érti mi a hiba,
mért baj, ha színe lila.
Látják, hogy igen eszes,
jószívű, természetes.
Járja az iskolát,
jól tanul, jó barát, csak ez az egy kis hiba,
csak mert a színe lila,
mert, hogy egy lila liba,
jaj, ez már nagy galiba!

Telnek, csak telnek a napok,
hol a hold, hol a nap ragyog,
míg aztán az egyik éjjel,
üzenet jön déli széllel,
susogja a sás, a virág
ám hiába,
mert nem hallja,
nem érti meg
libafalka,
nem figyel fel a veszélyre,
a vészjósló sötét éjre,
alszik már a libavilág.

Kivéve a lila libát!
Lali hallja, Lali érzi,
sás és virág szavát érti.
Nagyot kiált:
- Veszedelem!
No lesz is nagy ijedelem!
- Erre szaladj, arra szaladj,
gyorsan, gyorsan, mihamarabb!
Jön a róka, figyeljetek,
lusta kutyák, ébredjetek!

Öreg Morzsa rögtön ugrik,
Bodri is jön, fut az útig.
Jól megtépik,
jól megrázzák,
ott is hagyja az irháját.

Megnyugszik a libavilág,
ünneplik a lila libát.

Telnek, csak telnek a napok,
hol a hold, hol a nap ragyog.
Telnek, csak telnek az évek,
Lalikánk gácsérrá érett.
Lilában ragyogó tolla,
Lúd Lilla szívét megfogja.

Egy nap aztán sok liba,
kis liba és nagy liba,
táncolnak a lagziba.

A vőlegény aznap éjjel
lila tollát levette,
és a tollát, a szép tollát
hófehérre festette.
Bizony sokan csodálkoztak,
bizony sokan sajnálták,
különleges lila színét
olyan régen megszokták.

Teltek napok, teltek évek
nyugodtan élt sok liba,
mind egyforma, mind hófehér,
nincs is már több galiba.

Ám egyszer csak, képzeljétek,
ifjabb Lúd Lali liba
-a mi Lalink kisfia-
úgy érezte, másra vágyik,
nem áll be libasorba
ecsetet vett,
festéket vett,
és a tollát, a fehéret,
új festékbe mártotta,
ő bizony a libatollát
befestette pirosra...
sok egyforma liba közül ki kell tűnni -
azt mondta.

Mégis könnyebb

Nehéz dolog betűt írni,
Kifogni a ceruzán,
Mégis könnyebb, mint tevének
Átbújni a tű fokán.

Nehéz dolog mosogatni,
Megfőzni a vacsorát,
Mégis könnyebb, mint tevének
Átbújni a tű fokán.

Nehéz dolog jónak lenni,
Ez a nehéz igazán!
Mégis könnyebb, mint tevének
Átbújni a tű fokán!

Nemtalálod királyság

Nemtalálod királyságban, Hordóhasú Ferdinánd
Annyit evett, úgy meghízott, kihízta a palotát.
Hamar újat építtetett, sürgött-forgott a sok ács,
Sírt a fűrész, fúrt a fúró, kopogott a kalapács.

Nemtalálod királyságban morogtak az emberek:
"Annyit eszik a királyunk, mindenki mást tönkretesz."
Hordóhasú meghallotta ezeket a híreket, s
Egykettőre megszületett papíron egy rendelet:
"Én, a nagy úr, kihirdetem, halljátok a parancsot,
Fejét veszti minden ember, aki túl soványra fogy!
Éljenek hát a kövérek, én csak egyet kívánok,
Pusztuljatok gyenge férgek, pusztuljatok soványok!"

Zúgolódtak az emberek, de hiába, nincs mese,
Szembeszállni a királlyal, persze nem volt értelme.
Nem költöttek semmi másra, ettek-ettek szüntelen
Aki ellenállni próbált, nem volt pardon, kegyelem.
Egy nap aztán, ki nem bírta, s féltette az életét,
Bujdosásra adta fejét, így oszlottak szerte-szét.
Már csak egy legényke maradt, aki nem lett túl kövér
Tudta, ő sem menekülhet a végzet hozzá is elér.

Igen ám, de ekkor történt egy váratlan fordulat,
A szomszédos királyságban összeállt egy nagy csapat.
Ellenség szállt az országra, s Hordóhasú Ferdinánd
Hiába állított sorba száznál is több katonát.
Menni is csak alig bírtak, még kevésbé harcolni,
Félő volt, a nagy csatában mind el fognak hullani!
Megijedt most Hordóhasú, hívatta az egy soványt
Ha megmenti az országot, átadja a koronát.
Erre aztán harcba indult Vékonycsontú Alajos,
A megkerült soványakból állított egy csapatot.
Harcba mentek, derekasan csatároztak, helytálltak,
Harmadnapra diadallal nagy győzelmet arattak.
Hordóhasú Ferdinánd most mit tehetett egyebet,
Koronáját, trónját adta, és új királyt hirdetett.
Örültek az emberek, ám nem volt soká nyugalom,
Vékonycsontú Alajosnak megártott a hatalom...
Figyeljetek! - szólt a néphez. - Én szólok, a nagy király.
Ólomlábú harcosokkal ne üljünk egy asztalnál!
Annyit mondok barátaim, vékonycsontú cimborák,
Pusztuljanak a kövérek, éljen mind aki sovány!
Mit tehettek az emberek, alig-alig ehettek
Egyre soványabbak lettek, lefogytak a kövérek.
Aki mégis duci maradt, kizárták a házakból,
Megkövezték, elüldözték, kitették a városból.
Igen ám, de megint történt egy váratlan fordulat,
Az országra ismét rátört egy szomszédos nagy csapat.
Vékonycsontú Alajosnak csapata hiába ment,
Mert az első gyenge szellő elfújta az összeset.
Vékonycsontú Alajosnak a hatalma odalett.

Hosszú-hosszú idő telt el, míg az ország talpra állt,
S elérkezett a pillanat, válasszanak új királyt.
Na de milyen király legyen? Se túl kövér, se sovány,?
Ne legyen túl hórihorgas, mégis több egy arasznál?
Ne legyen túl nagy a haja, de ne legyen kopasz se?
Ne legyen csúf, ne legyen szép, ne legyen furcsa színe?

Nemtalálod királyságban, dombon, völgyön és hegyen,
Minden ember azt szeretné, hogy a király bölcs legyen.
Ne ítéljen túl hirtelen, hiszen éppen az a szép,
Kövérek is, soványak is, az emberek sokfélék.

Névnapodra

Lehet rövid, lehet hosszú,
Vidámabb vagy komolyabb,
Mindenképpen megtanulod,
Hogy a neved, az Te vagy.

Így szólít meg apa, anya,
Aki ismer, tudja már.
Minden évben van egy nap, hogy
Téged köszönt a naptár.

Eljött ismét ez a szép nap,
Ugye büszkén hallgatod?
Azt kívánjuk mindannyian:
Kristóf, boldog névnapot!

Ringató

Aludj, aludj, kicsi Bence,
Óvjanak az angyalok,
Ragyogjon Rád Hold az égről,
Zenéljenek csillagok!
Langyos szellő simogasson,
Fa susogjon száz mesét,
Mosolyogva hallgasd mindig
Madaraknak énekét.
Bú és bánat elkerüljön,
Mindig lásd a fényeket,
Szerencse és sok szeretet
Kísérje az életed!

Süni Sára

Süni Sára sünruhája

Süni Samu kicsi lánya,
az aprócska Süni Sára,
ősszel megy már óvodába.

Van már neki ovizsákja,
van már jele: napsugárka!
S új ruhát varr a mamája.

Süni Sára új ruhája
el is készül nemsokára,
ezt a napot nagyon várja.

Süni mama szabja-vágja,
ügyeskedik, hisz a vágya:
csinos legyen majd a lánya.

Olló s anyag táncát járja,
néhány lyuk kerül még rája,
sok tüskének ez a párja.

Végre kész az új ruhája,
Süni Sára felpróbálja,
tükör előtt megcsodálja,
s indulhat az óvodába!


SÜNI SÁRA AZ ÓVODÁBAN

AZ ELSŐ NAP

Megérkezett Süni Sára,
belépett az óvodába.

Óvó néni nagyon várta,
köszönt neki,
mosolygott rá,
bevezette egy terembe,
ahol már sok gyerek leste,
vajon kinek lesz barátja
ez a kicsi Süni Sára.

Nézte csak a játékokat,
hajas babát,
képeskönyvet.
Mosolygott a gyerekekre,
az óvodát úgy szerette,
csodálatosnak találta...
Amíg ott volt anyukája.

De amikor búcsút intett,
puszit dobott
Süni mama,
nem tetszettek a játékok,
gyerekekre haragudott,
sötétnek látta a falat.
Mi tagadás, sírva fakadt.

Óvó néni vigasztalta,
ölbe vette,
mesélt neki.
Lassan-lassan megnyugodott,
már csak picikét duzzogott,
de nem játszott, csak azt várta,
mikor jön az anyukája.

Elé gurult pöttyös labda,
köszönt neki hajas baba,
kinyíltak a meséskönyvek,
énekeltek a gyerekek,
de nem ízlett az óvoda,
menni akart inkább haza.

Mikor megjött Süni mama
átölelte,
megpuszilta,
aztán újra sírni kezdett,
hullatott keserű könnyet:

ne hozz ide, soha többet!


A MÁSODIK NAP

Korán reggel, mikor ébredt,
ahogy mamája ránézett,
tudta már, hogy nincs mit tenni,
nem segít itt már a hiszti.
-azért persze megpróbálta,
toporzékolt négy kis lába,
óbégatott a kis szája-,
De hát persze, hogy hiába!

Süni mama dolgozni ment,
ő pedig az óvodába.

Először csak ült csendesen.
Mormogott :
"nem , nem, sohasem!
Úgysem játszhat senki velem!"

Nem szólt hozzá a kutya se,
kedvét már senki sem leste,
hagyták, duzzogjon magába',
morcogjon csak Süni Sára.
Ment is ez így egy darabig,
az is lehet, hogy fél napig,
de az biztos, egész addig,
addig a szent pillanatig:
óvó néni rápillantott,
kedvesen rá is mosolygott,
és most Sára óvatosan,
felemelte a fejét,
visszanézett, s elfogadta
baráti tekintetét.

Így kezdődött a barátság,
s folytatódott aztán tovább,
s egész jó kis barátság lett,
mire a nap véget ért.

Mikor mama eljött érte,
kicsi Sára már mosolygott,
s egész úton hazafelé
csak az oviról mesélt.


A HARMADIK NAP

Reggel már csak kicsit pityog.
Tessék-lássék, azért szipog,
lelke mélyén mégis várja,
menjenek az óvodába.

A búcsúzás kicsit nehéz.
Nyel néhányat
hősiesen,
nézi, hogy a mama
megy el,
s érzi, hogy az anyukája
büszke rá,
úgy, mint egy hősre,
igen, biztos nagyon büszke,
a valódi ÓVODÁSRA!

Megkóstolja a reggelit,
játékokkal ismerkedik.

A gyerekek kíváncsian nézegetik, kérdezgetik.
(egész aranyos némelyik)
Süni Szandrával babázik,
aztán tüskeházat épít,
babakásával etetik,
az udvaron megkergetik...

Mikor aztán jön a mama,
épp folyik a kártyacsata.
Ezután jön csak a java...

Ne menjünk még mama haza!


DE MIÉRT KELL AZ OVIBAN ALUDNI?

Egész jó hely az óvoda,
csak ne kéne aludnia!

Amikor a süni álmos,
odabújik a mamához.
Otthonszagú a párnája,
melegillatú a paplan,
elszöszmötöl a vacokban.
Mama mesél, mama puszil,
az otthoni kisszobában
halvány kék fényt ont a lámpa...

De az ovi az egész más!

Idegen és hideg az ágy,
az ágynemű csúnya mintás,
ha mocorog, ha énekel,
óvó néni "pisszel" felel,
csendben lehet csak feküdni,

és nincsen ott süni mami!

Nehéz mindezt elfogadni,
nem jó ez az alvós ovi!

Ebéd után görbül szája,
nem tetszik az ovis párna,
pityereg már Süni Sára.

Hiányzik az anyukája!

Másnap aztán a mamája
(világ legjobb sünanyája)
elhozza a kispárnáját,
az otthoni pöttyös párnát, ami ismerősen zizeg!
És ha becsukja a szemét,
belefúrja hosszú orrát,
olyan, mintha otthon volna,
mintha mama vele volna,
és most már az óvodában vele van
egy kicsi haza.
Így sikerül aludnia.

És álmában az óvoda

nem egészen ilyen mint most:

van sok játék, sok kisgyerek,
de ami igazán remek:
ebéd után játszhat tovább,
soha nem kell aludnia!


A SZIMPI ÓVÓ NÉNI

Na most foglaljuk csak össze:

Van egy tágas, színes ovi,
sok-sok szép játékkal teli,
gyerekek, akik rendesek,
gyerekek, kik rendetlenek,
de a legigazibb barát,
akit Süni Sára imád,
aki kedves és mosolygós,
igazán csak néha morcos,
sokat mesél, sokat dalol,
aki egy kicsit valahol
majdnem olyan, mint a mami,
(a nevét most mondjad te ki)
Igen ő az, az igazi
ő a szimpi ovis néni.
Hogyha reggel, érkezéskor
ő várja bent Süni Sárát,
könnyen engedi anyáját
elmenni a dolgozóba,
nem hisztizik, nem is nyafog,
hiszen tudja, majd jönni fog.
Addig pedig nincs egyedül,
biztonságos hely az ovi,
mesével, játékkal teli,

mert a szimpi óvó néni
nagyszerűen tud gyerekül!


A NEM SZIMPI ÓVÓ NÉNI

De van ám egy másik néni,
aki szintén ovis néni,
de őt Sára nem szereti.

Lehet azért, mert nagydarab,
vagy mert mély a hangja nagyon,
vagy szigorú?
Nem is tudom.

Néha, mikor hangzavar van,
kiabálnak a gyerekek,
vagy csak simán kedvtelésből
egyszerűen rendetlenek,
a nem szimpi óvó néni nagyon nagyot kiabál
s ahol eddig állt a bál,
most már csönd lesz
és nyugalom.
Amíg el nem kezdik újra.
És amikor így kiabál, Süni Sára is megijed,
szepegve áll egy sarokban,
pedig mondta már a mama, tudja már azóta jól,
nem kellene megijedni,
hiszen ez a kiabálás
biztos nem is neki szól.

Igen, tudja ezt még reggel,
mikor az ágyából felkel,
és az úton is tudja még,
amíg fogja mama kezét,
de amikor megpillantja,
hogy a kiabálós várja...
(és mindjárt megy anyukája)
sajnos mindig elfelejti,
és ez ellen nincs mit tenni.
Hiába a nyugtató szó,
potyognak a könnyei,
kiabál, és toporzékol:

had menjek veled, mami!

Persze aztán megnyugszik majd,
elmegy inkább játszani,
van, mit el kell csak viselni,
van, hol lehet dönteni.
Az biztos, hogy ezt a nénit
(legalábbis egyelőre)
megszokta már Süni Sára,
igen, el is viseli,
de nem mesél neki semmit,
nem süt neki homoktortát,
mert nem szimpi óvó néni,
így hát nem is szereti!


A SPENÓT

Süni Sára szeret enni.

Az érdekes az,
hogy a felnőttek
akik olyan nagyra nőttek
ezt nem veszik észre mindig,
valahogyan nem látják.
Sokszor van, hogy már nem éhes,
mégis egyre tukmálják!
Itt van például a spenót,
ami nagyon egészséges,
de sajnos az íze rémes!
Így gondolja Süni Sára,
épp ezért az anyukája
nem főz neki spenótot,
tudja, hogy az ő kislánya
megeszi majd más formában
a szükséges vitamint,
mert a fincsi zöldségeket,
és a fincsi gyümölcsöket
az igazi süni Sárák igenis, hogy szeretik,
És, ha éhes a pocijuk jó étvággyal megeszik.

Na a spenót az nem ilyen, ő azt otthon nem eszi,
de ez most épp nem az otthon, ez itt újra az ovi.
És a tányéron a spenót, mondhatjuk épp parajnak is
undok módon pöffeszkedik, bizony ki is neveti.
Egyre zöldebb, egyre inkább spenótosabb szaga lesz,
és valami varázslattól, ha eszi is, egyáltalán
nem lesz tőle kevesebb.
Mintha nőne, nyújtózkodik, kilóg már a tányérból,
lefolyik a tányér mellé, az abroszon araszol.
Ilyenkor az óvó néni, tudjátok, az igazi,
Süni Sára kistányérját egyszerűen elveszi,
és a gonosz spenótszörnytől hősiesen megmenti.
De a másik óvó néni, igen az a nem szimpi,
azt hiszi, hogy Süni Sárát meg kellene nevelni.
Elmondja, hogy jó a spenót,
szépen meg kell mind enni,
megpróbálja a szájába falatonként betenni.
Süni Sára tiltakozik, összezárja a száját,
gondolatban megpróbálja elérni a mamáját,
aztán dacosan feltekint,
megfogja a villáját,
és egy erős mozdulattal ledöfi a spenótszörnyet,
aki mérgében szétfolyik,
beteríti Süni Sárát,
végigfolyik az asztalon, lefolyik az asztal alá,
és viccesen bepöttyözi a nem szimpi óvó nénit
egész szépen zöldre festi haját és a ruháját.
Persze most majd büntetés jön,
beállhat a sarokba,
de nem baj az, Süni Sára nyitott szemmel álmodja:

Hogy az undok óvó nénit megeteti egyszer ő,
mert majd nagy lesz, egész felnőtt, bármennyire meglepő!
Hiszen egyik Süni Sára sem marad örök gyerek
akkor főz majd neki olyat, amit biztos nem szeret.
Lesz majd nagyon cukros hús, sós és borsos tejbegríz
és meg kell ám enni mindet, mert, ha nem, hát
mama és ő, együtt szépen megtömik.

Már nem is sírt Süni Sára, szeme büszkén csillogott,
óvó néni döbbent arcán már előre kuncogott.


JÓBARÁTOK

Az óvoda arra való, hogy játékok legyenek,
Süni Sárával meg játsszon néhány kedves süngyerek.
Van is játék, éppen elég, és vannak ott gyerekek,
A mi Sáránknak éppen ezért sok panasza nem lehet.

Süni Szandrával például nagyon tudnak játszani,
bár néhányszor véletlenül sikerül megbántani.
Haragszik, ha Süni Panna Süni Sárát elhívja,
ha másnak a kezét fogja, kifelé az udvarra.
Ilyenkor aztán már duzzog, potyognak a könnyei,
Sára pedig csodálkozik, egyáltalán nem érti:
azért, mert mással is játszik,
ő a Szandrát szereti!
Játszótársa lehet több is,
de a barát kevesebb,
ahhoz tényleg sokkal nagyobb,
fontos dolgok kellenek.
Megvédje, ha kicsúfolják,
melléálljon a bajban,
adja oda a sütijét,
ha az övé lepottyan,
ne szaladjon árulkodni,
ha véletlen fellöki,
adja kölcsön a babáját,
s tudjon vele úgy igazán,
jó nagyokat,
tiszta szívből nevetni.

Persze mindig kibékülnek,
Szandra végül elhiszi,
Süni Sára a barátja,
a legigazibb igazi.
És ez abból is látható,
hogy mennyire igazi,
mind a kettőjük hajában
egyforma a hajgumi!


ELLENSÉGEK

Persze nem mindenki barát, s van pár olyan is,
kivel néha jóban vannak,
néha pedig nincsenek,
egyik nap még kedves lurkó,
másnap undok kisgyerek.
Hiába, itt keverednek
ízlések és jellemek.

Vannak undok, rossz gyerekek,
őket Sára nem szereti,
csak valahogy elviseli,
és, ha lehet, elkerüli:
Süni Szilárd verekszik,
Süni Rozi árulkodós,
Süni Zsuzsi mindig nyafog,
nyávogását, hisztizését,
alig lehet kibírni.
Na és ott van Süni Prüncsi,
aki mindig dicsekszik,
aki mindenre azt mondja:
én ezt úgyis jobban tudom,
úgyis szebb vagyok tenálad,
ne mutasd a csúf babádat,
mert az enyém úgyis jobb, és úgyis hangosabban sír...
Nem lehet ezt másképp bírni,
szépen arrébb kell vonulni.
Süni Szandra, Süni Sára bemennek a kiskonyhába.
Főzőcskéznek, nevetgélnek,
szépen mindent megbeszélnek.
Ez most az ő birodalmuk,
már jól be is rendezték,
nem férkőzhet bizony oda
senki, aki ellenség.


ROSSZALKODÁS

Süni Sára jó kislány, általában szót fogad,
persze néha olyat tesz, amit éppen nem szabad.
Mert nem könnyű eldönteni, mi a jó és mi a rossz,
ha majd megnő, és felnőtt lesz, biztos ez is menni fog.
Tudja ő, hogy az ágyában beszélgetni nem szabad,
de mit tegyen, ha Szandra súgott épp valami fontosat.
Igaz, verekedni nem szép, de azt persze nem látják,
ő csak azért csapott oda, elvették a babáját.
Hát az bizony csúnya volt, ezt utólag belátta,
mikor direkt rátaposott Süni Berci várára.
De ezt is csak azért tette, mert előtte csúfolta,
az ő vára szebb és nagyobb- undok módon ezt mondta.
Nem szép dolog köpködni, és nem szép orrot turkálni,
nem szabad a lépcsőn soha
páros lábbal ugrálni.

Egyszer nagyon megszidták, azt elfeledni nem lehet
pedig végre kitaláltak egy igazán vicceset.
Bent ültek a hintában, ritmusosan verseltek,
és igazán büszkék voltak, milyen verset költöttek:
Pisis, kakis denevér, minden lyukba belefér,
belefér, belefér, pisis, kakis denevér!
Élvezte az egész csoport, már énekelt mindegyik,
és ti biztos elhiszitek, ez igazán jól hangzik...

De az ilyen vicces dolog sok felnőttnek nem tetszik.

Jöttek is az óvó nénik, a dadus is dohogott,
azt mondták, hogy így beszélni
szörnyen, szörnyen rossz dolog!

Azóta már kitalálták, furfangos az ovis fej,
az igazi nagy műveket, hogy mondhatják újra el.
(hiszen butákat beszélni azért néha mégis kell)

hangosan csak olyat fújnak
amiből baj nem lehet,
és csak halkan teszik hozzá
az igazán vicceset!


SZÖRNYŰZŐ

Van, amit egy jó nagy felnőtt
sajnos soha nem lát meg.
Pedig minden gyerek tudja,
itt vannak a szörnyetegek,
mindenhova elbújnak...
De a nagyok, az okosok
annak, aki kicsit kisebb
egyáltalán nem hisznek.
Szerencse, hogy Süni mama
nem is felnőtt igazán,
odafigyel, meghallgatja
mit is mond a sünilány.
Régebben, ha jött az este,
és a fény már halovány,
furcsa árnyak tekeregtek
suhantak a kisszobán.
Süni Sára riadtan ült, kiabált
- Mama, mami!
Szerencsére süni mami meg is szokta hallani.
Kattant is a kicsi lámpa,
a szoba most fölébredt,
a kedves kis lámpa fénye megette a sötétet.
Megnézték most a mamával,
az ágyat, a székeket,
megígérte mama neki, hogy szörny itt már nem lehet.
Megtanított azért neki egy igazi szörnyűzőt,
ami eddig mindig minden gonosz szörnyet legyőzött.
Hogyha mégis látna egyet, mondja csak el nyugodtan,
aki rosszban sántikálna, ettől nyomban elillan:

Gonosz, csúnya szörnyek-börnyek,
nincs nektek itt helyetek,
nem fél senki már tőletek,
most, azonnal tűnjetek!
Csiribi-csiribá, iszkiri-piszkiri, huss!

Na, mióta megtanulta, s jól el tudja mondani,
(és egy kicsi kék lámpafény egész éjjel őrködik),
elkerülik messzire a gyáva, buta árnyékok,
olyan gyereket keresnek, aki végre félni fog.

Süni Sára jószívű lány, elmondta az oviban,
neki milyen csodálatos, szörnyet űző titka van.
Azóta a többiek is ismerik a versikét,
ezért hát a gonosz szörnyek
dérrel-dúrral elfüstöltek,
az ovisok közelébe
nem juthatnak semmiképp!


BUKFENC

Süni Sára ügyes süni,
igen jól tud ugrani,
szépen szaval verseket,
a kerékpárt tekeri.
Egy valami nem megy neki,
bukfencezni nem mer ő,
és ez egy kis süngyereknél
igenis, hogy meglepő.
Amikor az óvodában tornáznak a kicsinyek,
örömében minden süni ide-oda hempereg.
De Sára már előre fél, ő már ettől szédeleg,
hiába koncentrál nagyon,
újra s újra félre megy.
Nem sikerül ez a bukfenc,
lehet, nem is süni tán,
kicsúfolják a gyerekek:
Süni Sára oroszlán!
Elhúzódik a sarokba, nyeldesi a könnyeit,
hallja, hogy a többiek mind csúfolódva nevetik.
Szandra az nem, ő nem nevet, egyáltalán nem bántja,
nemhiába ő a legjobb, legigazibb barátja.
Óvó néni megkeresi, vigasztalja,
Süni Sárát mégse hagyja
keservesen pityogni:
nem baj az a csálé bukfenc,
nem kell rögtön feladni!
Van, amiben ő ügyesebb,
jobb is, mint a többiek,
szépen, tisztán énekelni
nem tud minden süngyerek!
Megnyugodott Süni Sára,
nem sírt már,
de a mamája
megígérte délután
gyakorolnak ketten otthon,
s egy szép napon, igen akkor
ő lesz majd az óvodában
a bukfencbajnok süni lány.


FURCSA SZERZET

Egyik nap az óvodában milyen dolog kezdődött!
Új kisgyerek érkezett, de
nem viselt tüskét a hátán,
furcsa hang jött ki a száján,
teljesen más volt, mint ők.
Nem láttak még ilyet soha,
csodálkozva bámulták,
kuncogtak és mutogattak,
ő pedig riadtan állt.
Óvó néni kézen fogta,
bevitte a terembe,
azt mondta a gyerekeknek:
-Nézzétek, ő Egérke.
Hosszú füle, farkincája
hosszú bajszocskája van,
de azt hiszem, ez igazán
benneteket nem zavar.
Fogadjuk őt szeretettel
ismerkedjünk,
beszélgessünk,
gyere bátran Egérke,
ülj le közénk, ne félj semmit
hamarosan
belekezdek
majd a mai mesébe.
Most az egyszer a gyerekek
nem a mesét figyelték,
mustrálgatták,
kérdezgették
ezt a furcsa egérkét.
Eleinte csúfolták is,
szipogott a kicsike,
azt mondták, hogy csúf a bajsza,
túlzottan nagy a füle.
Kinevették cincogását,
voltak, akik bántották,
aztán néhány rendes gyerek
mégis inkább melléállt.
Most már vetélkedtek érte,
barátjául kit fogad,
egyszeriben népszerű lett,
ő lett a legfontosabb.
Süni Sára nem csúfolta,
csak figyelte csendesen,
mamájától kérdezte meg,
hogy szerinte mi legyen.
Vajon lehet azért rendes, mert nem sün,
mert kisegér?
Mama szerint biztos, hogy az,
csak még magányos szegény.
Hamarosan megismerik, elgogadják
úgyis őt,
pár nap múlva nem is látnak
rajta semmi meglepőt.
Süni mama bölcs volt nagyon,
bizony most sem tévedett
megszokták az egérfület,
megszokták az egérfarkat
nem is tűnt már másnak, mint ők,
nem is volt már érdekes.
A különös egérgyerek
óvodai csoportjuknak
teljes jogú tagja lett.


KISTESÓ

Kettő gyerek több, mint egy, Sára ezt már jól tudja,
épp emiatt akad neki mostanában több gondja.
Mert az ő kis életében hatalmas a változás,
hamarosan tesója lesz, ez igazi nagy csapás!
Na ez aztán már igenis
mindennek a teteje,
mamának és papának
az ő kedves szüleinek
lesz egy újabb gyereke!
Mikor mami elmesélte, azt hitte,hogy örül majd,
dehát testvérkét ő soha, egyáltalán nem akart!
Persze,
bőg majd egyfolytában,
elrontja a játékát,
és ami a legszomorúbb
elveszi majd biztos tőle
sünanyát és sünapát!
Hiába is beszél mama,
olyan nehéz elhinni:
tényleg lehet két gyereket
egy anyának szeretni?

Süni mama szerencsére újra, s újra ezt mondja,
márpedig nem volt még olyan,
hogy a lányát becsapja!

Lehet, hogy jó lesz ez mégis?
Aranyos egy kisbaba,
ici-pici öcsije lesz vagy picike kishúga.
Megtanítja majd játszani,
neki biztos szót fogad,
mesél neki,
babusgatja,
s elmondja majd azt is neki,
mi a tilos,
s mit szabad.

Na és persze, ha nagyobb lesz,
és nem butus kisbaba,
minden reggel elkíséri
szívesen az oviba.
A kapuban elbúcsúznak,
tovább vele nem marad,
addigra ő olyan nagy lesz,
várja sok-sok új kaland.
Mert mire a baba megnő, és járhat az oviba,
Süni Sára továbbindul, mert hívja az iskola!

Szeleburdi szélgyerek

Szeleburdi szélgyerek
Szaladgál a réten,
Földapónak fűszakállát
Megborzolja,
Megcibálja,
Fújja szerte-széjjel.

- Ej, ebadta rossz kölyök! -
Kiált rá az apja
Dörrenését, villanását
Záporával
Megsiratja
Felhőajkú anyja.

- Jaj, inkább én jó leszek! -
Riad meg a gyermek
- Jobb, ha szépen meglapulok,
Nem moccanok,
Nem szaladok,
Míg viharok vernek!

Színes ceruzák

Kék, zöld, piros, sárga,
Sok-sok színes ceruza!
Egész világ be van zárva
Nézd, ebbe a dobozba!
Amikor én kieresztem,
Kiszabadul a világ
Színes nyájam terelgetem,
Dolgoznak a ceruzák.
Ha úgy tetszik, ragyog a nap,
Ha akarom, hó esik,
Vidám nyuszik ugrándoznak,
Aztán egymást kergetik.
Erre, színes tulipánok
Nyújtogatják nyakukat,
Amarra meg margaréták
Legyezgetik szirmukat.
De legjobban azt szeretem,
Ha az egész papíron
Velem játszik, velem nevet
Apa, anya, kishúgom.

Szoba

Kaptam tegnap külön szobát,
nagy és szép és gyönyörű!
Kaptam bele hajas babát,
Barbie-házat, s a tapétáról
körös-körül macik néznek rám.
Örülök a szép szobámnak, mert
nagy és szép és gyönyörű...

Csak az a baj, ha beküldenek,
hogy végre már nyugton legyek,
nézegetem a babákat és a fényes babaházat,
bámul rám a sok-sok maci,

De hiába kérdezem,
nem szól hozzám senki sem.

Szülinapra

Eltelt ismét egy hosszú év,
-bár még el sem hiszed tán-
szülinapi tortatetőn
eggyel több a gyertya már.
Ellenőrizzük le gyorsan,
Kezdhetjük a számolást?
Egy-kettő-három-négy-öt...
Ennyi gyertya vár itt rád.
Nincs más dolgod, fújd el mindet,
Végy levegőt, jó nagyot!
Közben hallgasd, hogy kiáltjuk:
Boldog születésnapot!

Tarisznyába való vers

Lehet szegény, aki gazdag,
s lehet gazdag a szegény,
csak az fontos, milyen kincs ül
bent, a szíved rejtekén.

Ha megtanulsz mosolyogni,
észreveszed, ami szép,
rádöbbensz majd, amit te adsz,
mások azt nyújtják feléd.
Gyűjts magadnak igazgyöngyöt,
rakj el minden szép mesét,
ne hagyd, hogy a kedved rontsa
buta, bántó, rossz beszéd!
Ülj le néhány gondolattal,
hallgasd, hogyan hegedül,
mert ha veled van a fejed,
soha nem vagy egyedül!

Tréfás vers

Elgurult egy üveggolyó, gyorsan vitte a lába,
addig gurult, míg odaért Fordított Országba.
Végigjárta, megfigyelte, látta a világot,
visszatért, és elmesélte nekem, hogy mit látott.


Figyeljetek, tovább adom, hogy ti is halljátok!
Először is, látott békát, ki egeret fogott,
aztán zebrát, aki repült, s fa tetején lakott.
Látott macskát kutyagolni, a kutya meg macskagolt,
látott fehér vízilovat, fókát, ki medve volt.


énekeltek a tehenek, úsztak a mókusok,
barátom, az üveggolyó, skorpión lovagolt.
Hallgattam én figyelmesen, de ő kikacagott,
Bevallotta, hogy az egész, bizony csak tréfa volt.

Ütött-kopott öreg medve

Ütött-kopott öreg medve
-Zsuzsi maci a neve-
Volt egy kislány, aki egykor
Tejben-vajban fürdette.

Éjszakánként vele aludt,
Ölelgette, szerette,
Akkor örült, ha a mackót
Mindenhova vihette.

Évek teltek, nőtt a kislány,
Öregedett a maci,
Egyre inkább meglátszottak
A szeretet nyomai.

Karja lógott, hasa szakadt,
A fűrészport hullatta,
Szerencsére, egy jó nagyi
Minduntalan megvarrta.

Ütött-kopott öreg medve
-Zsuzsi maci a neve-
Kis gazdája, hű barátja
Felnőtté vált mellette.

Nem maradt azonban árva
Ez a kedves, vén maci,
Hisz egy szöszke, kicsi fiú
Egész nap dédelgeti.

Vékony dróton

Vékony dróton kismadarak,
kékek, sárgák, pirosak
egymás mellett ülnek sorban,
lebegtetik szárnyukat.

Csendben ülnek, nem csevegnek,
de ez persze nem csoda,
mert ez a sok tarka madár
mind-mind száradó ruha.

Viola, a teknősbéka

Viola, a teknősbéka (no még ilyet ki látott)
Alaposan megtréfálta egy napon a családot.
Gondolt egyet, fogta magát, üvegkádból kimászott.

Fellépett a magas kőre, átlépte az üveget,
Végigsétált a polcokon, megnézte a könyveket.
Nem is jutott az eszébe, hogy már vissza nem mehet.

Ám, miután megtekintett minden egyes virágot,
Úgy érezte, nagyon éhes. Megunta a világot.
Ekkor kezdte el megbánni, hogy az előbb kimászott.

Szerencsére Liza kutya meglátta a szökevényt,
Megugatta, vigyázott rá, míg a gazdi odaért.
Visszakerült a helyére, így a kaland véget ért.

(Dupla adag szárított hal kárpótolta mindenért.)

Vörös bundás Cirmi cica

Élt egyszer egy kópé cica,
vörös bundás Cirmi.
Fejét mindig azon törte,
hogy lesz egyenesből görbe,
minden egyes nap a héten
meg kellett őt szidni.

Egy szép napon mit talált ki,
el sem fogod hinni!
Elutazott a kis család,
két hétig csak övé a ház,
úgy döntött hát Cirmi cica,
vendéget fog hívni.

Varjú Vili épp arra járt,
behívta a házba.
Kihozta a lyukas sajtot,
mézes tejet, bort is bontott,
lekvárt, diót előhozott,
vajjal megkínálta.

Ettek-ittak, jól mulattak,
aludtak egy hétig.
Gyomruk korgott, úgy ébredtek,
újra ittak, újra ettek,
énekeltek, táncot roptak,
míg csak tudtak lépni!

Igen ám, de eltelt a hét,
hazajött a család.
Sajtot, vajat, bort nem leltek,
mézet hiába kerestek...
A pincében varjút láttak.
És hortyogó cicát!

Dühös lett ám a gazdasszony,
pergett csak a nyelve!
Máshogy hangzott ez a nóta,
seprű volt a koppantója!
Dínom-dánom mulatságnak
gyorsan véget vetve:
Varjú Vili, Cirmi cica
távozott sietve.